A betegségéből lassan felépülő Szent-Ivány József,az Országos Magyar Kisgazda-,Földmíves- és Kisiparos Párt vezére – Beje,1923. június 23. kelettel – nyílt levelet tesz közzé a Prágai Magyar Hírlapban, ebben a készülő,illetve tervezett törvényhatósági választások kapcsán tulajdonképpen közös programot fogalmaz meg a magyar ellenzéki pártok számára. Erre hívja föl a figyelmet a lap aznapi vezércikke is.A nyílt levél arra figyelmeztet,hogy a negáció és az irredentizmus politikáját a magyaroknak el kell utasítaniuk,az értelmes cél a gyakorlati munka,a nemzeti kisebbségi jogok biztosításának kiharcolása és a többi szlovenszkói nemzetekkel együttesen a prágai centralizmus legyőzése,az autonómia megszerzése. Ez gazdasági szempontból is nagyon fontos, ennek értelméről meg kell győzni Szlovenszkó lakosait. A parlament mai összetétele nem felel meg a lakosság politikai meggyőződésének,ezért is nagy horderejű,ha a centralista pártok elveszítik a községi választásokat. Az autonómiáért való küzdelmet a magyarok sokáig nem tekintették fontosnak a kisebbségi jog szempontjából,részben azért,mert annak gyakorlatba való átültetését Prágától várták,miközben az önkormányzat bevezetéséért küzdő Hlinka-féle párt nacionalizmusa taszította és óvatosságra intette őket. Mára beigazolódott,hogy az önkormányzat az együtt élő nemzetek közös érdeke,s ha többséget kap a választásokon,egyben az is nyilvánvaló lesz,hogy nem 'egy kisebbség programja,vagy jelszava'. Fontos cél Csehszlovákia és Magyarország viszonyának rendezése,a két ország közötti gazdasági és politikai kérdésekben való megegyezés is. A kisgazdapárt saját programjával indul a választásokon,de barátságos viszonyt kíván fönntartani és kooperálni szeretne az Országos Keresztényszocialista Párttal,a Szepesi Német Párttal és a magyar jogpártokkal. A konkrét programból Szent-Ivány ezután a gazdasági élettel összefüggő részeket ismerteti. Lényeges,illetve két év múlva válik aktuálissá,hogy már ekkor az agrárvámok behozatala mellett foglal állást.

A PMH cikke nehezményezi,hogy a közhatalom a magyar oktatás ügyét politikai kérdéssé teszi. A nyáron szenzációs hír volt,hogy a pozsonyi egyetem magyar tanszékét hamarosan betöltik,de az intézkedés végül is semmilyen hasznot nem jelent a magyarokra s nyelvük ápolására. A középiskolákban használt A magyar irodalom története című könyv – Keresztes Pál munkája – tele van hibákkal,a középiskolai magyarnyelv-oktatás téves koncepción alapul (ezért is volna fontos a jó egyetemi magyarképzés), annak,hogy a minisztérium tavaly kinevezte Orbán Gábor dr.-t a magyar tanításnyelv vizsgáló tanárává,'gyakorlati értéke nincs', a pozsonyi magyar tanszék élére kinevezett 'Bujnák Pál dr.' magyar nyelvészettel és irodalommal sohasem foglalkozott,az általa magyarra fordított Haza és világ című könyv tele van magyartalanságokkal.A cikkíró a magyarul kitűnően tudó Hodža minisztert szólítja meg,hogy üsse csak föl ezt a könyvet,amelyből aztán bőven hoz föl példákat is. 'Bujnák dr. maga sem tud helyesen magyarul,hogyan taníthatna meg erre másokat!' Nem beszélve arról,hogy tudományos munkássága nincs. Az egyetem mindenütt politikamentes,ott a tudás a döntő,nem a nemzetiség, ha Csehszlovákiában nincs alkalmas személy a magyar tanszék vezetésére,hívjanak meg ilyeneket Budapestről,vagy a magyar nyelvből és irodalomból tanári képzést megszerezni kívánó fiatalokat engedjék a magyar fővárosba tanulni.

A PMH vezércikkében Kovács Imre a pozsonyi egyetem magyar tanszékének ügyét tárgyalja. Pavol Bujnák 1932-es halála óta a tanszék betöltetlen. Bőven méltatja Bujnák érdemeit,de korábbi kinevezését,működését félmegoldásnak tartotta,ráadásul az azóta eltelt időben új szempontok kerültek elő a képzés szempontjából. A cikk egyik fontos állítása: ''Az elmúlt öt év a találgatások ideje volt s mindössze a mai félmegoldás stabilizálódásának útját készítette elő. Közben a magyarszakos tanárjelöltek száma emelkedett. A várakozás érzése azonban nem szűnhetett meg. Jogos a kérdés: melyek azok a háttérben rejtőző szempontok és okok,melyek a magyar tanszék végleges betöltésének kérdését függővé teszik s az uj tanár vagy tanárok kinevezését akadályozzák? Talán nem tévedünk,ha a fő hátráltató körülményt a nemzeti és tudományos megbízhatósági föltételek összeegyeztetésének nehézségében látjuk. A szlovenszkói magyarság soraiból még nem emelkedett ki egy tudós ifjú,aki egy ilyen magas pozíció betöltésére alkalmas lenne,– körülbelül ez az illetékesek főérve a magyar tanszék körüli anomáliákkai szemben. Ebből az érvből azonban logikusan következett volna,hogy az illetékeseknek – föltéve,hogy súlyt helyeznek arra,hogy a magyar tanszékre magyar nemzetiségű csehszlovákiai tanerő kerüljön – elő kellett volna segiteniök az ilyen felelős pozicióra alkalmas tanárok külföldi kinevelését. Tudomásunk szerint ilyesmire nem történt kísérlet.'