A patinás, marosvásárhelyi Kultúrpalota kisterme alig negyedrészt telt meg az 1989. decemberi eseményeket felidézni óhajtó szemtanúkkal, az események cselekvõ, vagy csupán passzív résztvevõivel. Már 14 év telt el a fordulatnak is nevezett romániai forradalom óta, és egyre jobban nyomasztott, hogy ugyan számtalan írás jelent meg, döntõ módon román nyelven, azoknak a napoknak-heteknek-hónapoknak a megidézése céljából, de ezek tárgyilagossága (tisztelet a kivételeknek) nemhogy megkérdõjelezhetõ, de egyenesen úgy kezelik a történéseket, mintha mi, magyarok és nem magyarok, nem is lettünk volna jelen. Ami pedig ennél sokkal súlyosabb: mintha már nem is létezne senki közülünk, aki megcáfolhatná a felháborítóan eltorzított állításokat.

Kellemetlen volt tapasztalnom, hogy körülöttem szinte kizárólag olyan személyek gyüIekeztek, akiknek ugyan valós szerepük volt a hajdani, marosvásárhelyi események alakulásában, de kevesen voltak közülük, akiknek valamilyen módon döntõ szavuk lett volna az akkori, viharos napokban. Ugyanakkor azt is látnom kellett, és ez sem volt megnyugtató, hogy az emberek egy idõ után hitelt adnak az innen-onnan érkezõ, a Valóság közelében sem járó értesüléseknek, mivel olyanok részérõl hangzanak el, akik minden kétséget kizáróan azokban a napokban, a televízió és a sajtó jóvoltából, ismertekké váltak. Tegyem hozzá, hogy nagyon sokan ezekbõl az epizodistákból - okkal vagy ok nélkül, képességek hiányában vagy önszántukból, véletlenül vagy szándékkal - kikerültek az események fõ vonalából, és legtöbbjük folyamatos frusztrációt érez emiatt, és ennek, igen erõs hangon, különösen ilyen alkalmakkor, nyilvánosságot is követel.

Magam is meghívottként jelentem meg azon a napon, és közmegegyezés szerint beszélhettem, beszélnem kellett személyes emlékeimrõl, erre minden jelenlevõt felkértek. Nem mint a Megyei Tanács elnöke, hanem az egykor-volt események egyik résztvevõje, tanúja. Meg kell jegyeznem, a hivatalban levõ közigazgatási vezetõk közül egymagam jelentem meg, ez érzelmi elõnyt jelentett számomra, de emellett is elfogadtak, mint a forradalmárokkal valósan, évek óta párbeszédet folytató és szorgalmazó, közéleti embert.

Ez volt az elsõ alkalom, hogy nyilvánosság elõtt beszéltem azokról a körülményekrõl, amelyek véletlenszerûen a marosvásárhelyi és Maros megyei közéletben 1990-tól kezdõdõen, vezetõ tisztségekbe emeltek. És ekkor határoztam el azt is, hogy amint idõm engedi, megírom 1988 december elseje óta kézzel rótt Naplóm szerkesztett változatát. Erre az is sarkallt, hogy egy nappal elõbb, a Kultúrpalota dísztermében végig kellett szenvednem azt, hogy román nyelvû, visszaemlékezõ írásokból idéztek olyan hangnemben, amelyet a hivatalos protokoll kötelmei ellenére sem tudtam szó nélkül hagyni és hangot adtam annak, hogy mi, magyar nemzetiségûek, tartozunk közösségünknek, de önmagunknak is azzal, hogy megírjuk, rögzítsük mindazt, amit átéltünk azokban a sokat vitatott napokban-hónapokban. Hiszen ha jól körülnézünk, magyar nyelven csupán Sütõ András kitûnõ írásai jelentek meg az elszenvedett erõszakról, elõzményeirõl és következményeirõl, valamint Kincses Elõd Fekete márciusa és Király Károly Nyílt kártyákkal címû visszaemlékezései, de az utóbbi nem feltétlen a marosvásárhelyi eseményeket állította a könyv középpontjába.

Elhatározásom meghozatala könnyû volt, de egy évnek kellett eltelnie, amíg sikerült annyira jutnom, hogy leültem a billentyûzet elé, hogy megidézzem mindazt, amit Naplómban rögzítettem, és kibõvítsem azokkal a gondolatokkal, érzésekkel, amelyek akkoriban és az elmúlt 15 évben a mindennapi életet jelentették számomra. Bevallom, példaképem is van e sorok megfogalmazásakor: Domokos Géza Esély címû kötetei jelentik számomra azt a mércét, amelyet legfõként erkölcsi értelemben, a mindig vívódó, önmagával is viaskodó, közéleti embert állították elém, aki nem óhajt senkit "kikészíteni", lejáratni, megalázni, de a hitelesség érdekében vállalja olyan tények közlését, amelyek elengedhetetlenek az események megértéséhez. Errõl az alapról próbálkozom elindulni, a tévedés mindenkori kockázatának vállalásával, de azzal a tiszta lelkiismerettel, hogy tényeket nem fogok összekeverni hiedelmekkel és szóbeszéddel, valamennyi kategóriát a megfelelõ "minõségen" kezelek majd.

Nem történelmet írok, nincs megfelelõ felkészültségem ehhez. Nem regényt írok, hiszen irodalmat sem tanultam középiskolás szint fölött. Ösztönöz viszont, hogy talán sikerül hozzájárulnom más - az elmúlt 15 évben szintén fontos tisztséget betöltõ - személyiségeink megszólaltatásához. Magyar közösségünk okulására és az utókor által hozandó "ítélet" megkönnyítésére...

(Virág György: Kiegyensúlyozás)