Vezető kutató: Turán Tamás

Időtartam: 2019-2020

A kutatás célja és kérdései

A 19. század középső harmadában a haladó – és urbanizálódó – zsidóság a magyar nemzeti liberalizmus politikai programját tette magáévá, a „zsidókérdéssel” kapcsolatban pedig annak uralkodó felfogását, amely a zsidók jogkiterjesztését a zsidó nemzetiségi jelleg felszámolásának, és a magyar zsidóság akkulturációjának függvényében látta előrevihetőnek. E társadalompolitikai tervek (egyfajta alku a politikai elit és a haladó zsidóság között) a konzervatív („ortodox”) zsidóság egy része számára elfogadhatatlanok, másik része számára megkérdőjelezhetők és problematikusak voltak. Az említett program végrehajtására a kiegyezés után nyílt először reális lehetőség. Eötvös József minisztersége alatt, az ő egyházpolitikai terveibe illeszkedően, a haladó (ún. „neológ”) zsidóság reprezentánsaival egyeztetett koncepció alapján került megrendezésre 1869-69-ben az Izraelita Egyetemes Gyűlés (közkeletűbb nevén: a Zsidó Kongresszus), hogy szervezeti és iskolaügyi kérdésekben új pályára állítsa a magyar zsidóságot. A kongresszus felemás eredményekkel végződött, és a magyar zsidóság szakadásához: egy neológ, egy ortodox, és egy harmadik – jóval kisebb, „status quo”-nak nevezett – irányzat, illetve országos szervezet kialakulásához vezetett. Szerkezetileg és szervezeti értelemben mindmáig lényegében e keretekben működik a magyar zsidóság.

Kutatásaim annak tisztázásához igyekeznek hozzájárulni, hogy hogyan és mennyiben volt meghatározó a korabeli magyar politika a kongresszus megszervezésére, lefolyására és kimenetelére nézve. Ezt a fontos kérdéskört eddig a kutatás alig-alig vizsgálta. Mennyiben befolyásolták a kongresszus ügyrendjét, menetét a magyar diéta procedurális szokásai és normái? A neológ elit otthonosan mozgott a magyar politikában, de vajon mennyire vette át az ortodox politika a magyar politika (és a neológok) politikai eszköztárát és retorikáját? Eötvös általános egyházpolitikai törekvései mennyire voltak alkalmazhatóak a zsidó felekezet esetében? Milyen keresztény felekezetpolitikai minták hatottak a neológok és az ortodoxok politikai céljaira és viselkedésére a kongresszusban kicsúcsosodó történeti folyamatban? A magyar zsidóság szakadása, és különösen az ortodoxia intranzigens szeparatista ideológiája, jelentős és máig tartó hatást gyakorolt a zsidóság belső valláspolitikai küzdelmeire világszerte – elsősorban a Szentföldön, az Egyesült Államokban, és – Trianon után – a szomszédos országokban. E történeti hatás és örökség megértéséhez fontos tisztázni, hogy a neológ-ortodox küzdelemnek Magyarországon melyek voltak a helyi politikai kontextushoz kötött elemei, és melyek voltak a haladó-konzervatív küzdelemre általánosan jellemző és általánosítható, máshol is érvényes jegyei.

A kutatás előzményei

Az 1830-as, 40-es években kapott lábra Magyarországon a haladó („neológ”) zsidóság mozgalma, részben német és osztrák mintákat követve, de azoktól igen eltérő történelmi körülmények között. E mozgalom fő célja a magyar zsidóság társadalmi integrációjának és az egyenjogúsításnak az előmozdítása, valamint – ennek szempontjait szem előtt tartva – a zsidó vallásgyakorlat és szokásrend mérsékelt modernizálása volt.

A neológia keletkezését, útját, az ortodoxiával való konfliktusát Magyarországon elsősorban a neológiához tartozó rabbi-történetírók (Venetianer Lajos, Groszmann Zsigmond) vázolták – nem minden elfogulatlanság nélkül. Ortodox szempontból Grünwald Lipót tárgyalta ugyanezt a témát számos publikációjában. Az utóbbi évtizedekben izraeli (magyar származású) történészek (Nathaniel Katzburg, Jacob Katz, Michael K. Silber) helyezték a magyar zsidó kongresszus (és általában: a neológ-ortodox konfliktus) történetét nemzetközi összefüggésbe: a haladó és konzervatív zsidóság közép-európai társadalmi-vallási törekvéseinek és küzdelmének összefüggéseibe.

Eötvös József szerepét az zsidóság emancipációjában és a kongresszus előkészítésében sok történész elemezte, a kérdéskör forrásainak – viszonylag szűkös – köre azonban alig bővült e kutatások során. Csak a legutóbbi idők Eötvös-kutatásai tártak föl olyan új forrásokat, melyek Eötvös motivációit és elképzeléseit a felekezeti autonómiák létrehozását illetően bizonyos fokig új megvilágításba helyezik. (Gángó Gábor publikálás alatt lévő tanulmánya.) A protestáns autonómia-küzdelmek politika-története alapos forráskutatások alapján régóta feltárt (Friedrich Gottas, Csohány János), szintúgy a katolikus autonómia-törekvések kudarcos története (Csorba László, Sarnyai Csaba Máté). A Zsidó Kongresszus története szempontjából különösen érdekes görögkeleti autonóm szervezet története részleteiben kevésbé feltárt és ismert. A kutatás semmi érdeklődést nem mutatott azonban abban az irányban, hogy az 1850-es évektől az 1870-es évekig hogyan hatottak ezen autonómia-szervezkedések egymásra, speciálisan a zsidó felekezeti autonómia-törekvésekre. Összefügg-e a keresztény felekezeti-vallási környezet egy adott ország haladó zsidóságának vallási reform-törekvéseivel és azok sikerével? Ez a kérdés már Abraham Geigert foglalkoztatta, utána Venetianer Lajost, majd utóbb Michael M. Meyert.

A Zsidó Kongresszus lefolyását, jegyzőkönyvét (több mint 700 folio oldalt kitevő kötet) a történészek jobbára csak a neológ-ortodox vallási antagonizmus szempontjából vették szemügyre, de nem elemezték annak általános politikai tartalmát és kontextusait.

A kutatás módszerei

Írott forrásokra épülő történeti kutatásokról van szó. A források két csoportra oszthatók: (1) jól ismert, de gyakran nehezen hozzáférhető, és alig, vagy kevéssé kiaknázott nyomtatott források: a Kongresszus jegyzőkönyve és egyéb dokumentumai, a korabeli zsidó (és nem-zsidó) sajtó, a pamflet-irodalom; (2) eddig feltáratlan levéltári anyagok (főként a Nemzeti Levéltárban, és izraeli történeti levéltárakban).

A kutatás eredményei 2019-ben

Az eddigi kutatási eredményeim a következőkben foglalhatók össze. Az általános politikai környezet és a keresztény felekezetek vallás-politikai törekvései egyaránt jelentős hatással voltak a zsidó reform-törekvések politikai ideológiájára és a Zsidó Kongresszus megszervezésére és sorsára nézve a 19. század középső harmadában. Vallási és világnézeti affinitások és érdek-hasonlóságok hallgatólagos vagy explicit ideológiai és politikai szövetségeket generáltak az ortodox zsidóság és a katolicizmus (és bizonyos fokig konzervatív protestáns körök) között, illetve a haladó zsidóság és a protestantizmus (különösen a kálvinizmus) között. A birodalmi Ausztriában és Magyarországon az ortodox zsidóság és a katolicizmus taktikai szövetsége egy közös ellenséggel kapcsolatos hasonló percepciókra épült: a felvilágosodás “destruktív” (racionalista-deista) vallási implikációit érintő félelmekre. A neológok és a protestánsok közötti érdekszövetség ugyanakkor, a autoriter vallási kényszeren mint közös ellenségen túlmenően, bizonyos vallási affinitásokra és épült. Politikailag a magyar reformátusság sikeres ellenállása az autonómiájuk korlátozására irányuló osztrák törekvésekkel kapcsolatban bátorította és inspirálta a magyar progresszív zsidóság megújuló emancipációs- és autonómia-törekvéseit az 1860-as években. A reformátusságot, csakúgy mint a neológokat, akkoriban gyakran a “magyar párt”-nak hívták, ellentétben vallási-politikai riválisaikkal, akikben a magyar közvélemény egy nem elhanyagolható része Habsburg politikai és németesítő kulturális érdekek kiszolgálóit látta. Református egyházi minták modellként és hivatkozásként szolgáltak a neológok számára legalább az első világháborúig. A Zsidó Kongresszus nyomán bekövetkező szakadás tulajdonképp a három fő magyarországi felekezet viszonyait képezte le, amennyiben azok (a katolicizmus, a protestantizmus, és a görögkeleti ortodoxia) két-két elkülönült irányzatban-szervezetben működtek, mely megkettőződéseknek – a zsidó szakadáshoz hasonlóan – szintén voltak etno-kulturális és földrajzi-demográfiai okai. Egy más nézőpontból az is kimutatható, hogy a kulturálisan és vallásilag a magyar zsidóság nem két, hanem három részre oszlott, amely bizonyos vonatkozásokban a régióban jelenlévő három nagy keresztény felekezettel mutatott rokonságot: az ortodoxok a katolicizmussal, a haszidok a görögkeletiekkel, a neológok pedig a protestánsokkal.

Vallási és kvázi-vallási kérdések szakították szét a magyar zsidóságot. A Zsidó Kongresszus nem-vallási, politikai vitái által kirajzolódó törésvonalak azonban csak részleges átfedésben vannak a vallási kérdések mentén létrejött választóvonalakkal. Ezt a kongresszus politikai témái közül háromnak a vizsgálatával mutattuk meg: (1) választási ügyek, (2) szervezeti központosító törekvések, (3) felekezeti analógiák. Mindhárom kérdéskör mutatja a mély hatást, amelyet a korabeli magyar politikai diskurzus gyakorolt a kongresszus mindkét táborának tagjaira. Ezekben a politikai kérdésekben és egyebekben a kongresszusi küldöttek álláspontjai egy egész spektrumon helyezkedtek el; a kongresszus sorsát nem két inkompatibilis politikai kultúra antagonizmusa döntötte el. Amikor a delegátusok egyenkénti szerepét vizsgáljuk a kongresszuson, akkor egész kongresszusi működésüket szemügyre kell venni, látszólag mellékes politikai állásfoglalásaikat is ideértve.

Korábbi kutatási eredmények

Egy korábbi tanulmányomban („Ortodox, neológ: a magyar zsidó valláspártok elnevezéseinek történetéről”, Regio 24 [2016], 3. sz., 5-37) a két fő magyarországi zsidó vallási-politikai tábor belső és külső elnevezéseinek történetén keresztül mutattam be – mintegy előtanulmányként az itt ismertetett kutatásokhoz – azt a közép-európai keresztény vallási és általános politikai erőteret, amely meghatározta törekvéseiket és mozgásterüket.

Publikációk

Turan, Tamas, „ ’As the Christians Go, so Go the Jews’: Hungarian Judaism in Its Denominational Matrix in the Mid-Nineteenth Century”,  Dubnow Institute Yearbook 2017 (Göttingen : Vandenhoeck und Ruprecht, 2019), pp. 61-93

Turan, Tamas, „Truth and/or Peace: The Political Toolbox of the Hungarian Jewish Congress (1868-69) (Jewish Culture and History, to appear)